„MINDEN TANÁR GYILKOS” – Klamm tanár úr ezt írta fel saját vécéje csészéjére, amikor elesett a fürdőszobában, és eltöltötte ez az íz, a hatalom íze, ahogyan egy svábbogarat élvezettel roppantott ketté a fogai között. Nagyon fontos, ahogyan fogalmaztam akkor, ha emlékszel. „Nekünk nem az a feladatunk, hogy szeressünk benneteket.” Ez senkinek sem számít. Persze, mi a szeretet? Sokféle formája van ennek. Van az érzelmes szeretet, valóban: a családomat, a barátaimat érzelemmel és szívből szeretem. Mit kell, hogy a diák érezzen ahhoz, hogy azt érezze: szeretem. Kell-e erre törekednem? Én azt hiszem, hogy nem, mert ez nem lehet feladat, nem viselkedhetünk úgy, mint a valódi szeretteinkkel: nem vállalhatjuk át a problémát, nem oldhatjuk meg helyettetek az életet, nem válaszolhatunk helyettetek a magatokat illető kérdéseitekre. Nem apás- és anyáskodhatunk, megóvva még a szellőtől is a diákot. Mert ez csak négy-öt-hat-nyolc év. Mi lesz, ha kikerülve az iskolából már nem lesz senki, aki megoldja helyettünk a gondjainkat? Ha elhitetjük azt, hogy mi jobban tudjuk, mi kell nektek, mint ti magatok, ha elhitetjük azt, hogy egy jobb jeggyel megoldható a probléma, ha elhitetjük azt, hogy elég valami, amivel elfedjük a problémát, ha elhitetjük azt, hogy elég, ha csak elmondjátok, amit akarunk, és éreztetjük, hogy az egyetlen elvárás, ami az életben van, az a miénk, akkor hazudunk. És szisztematikusan ezt tesszük. Nem megoldunk, hanem elfedünk. Nem hosszú, hanem rövid távra gondolkodunk. Azt a személyiséget, amit öntudatára kellene nevelni, bedolgozzuk a masszába. Minden tanár gyilkos, és élvezettel öl.
A szeretet, amiről itt szó lehet, nem más, mint az egyszerű, emberként való szeretet, amit fel kell ajánlani mindenkinek. Lehet, hogy már veszett fejsze nyele, az is lehet, hogy rosszul szeret az ember (ezt is tanulni kell). Lehetnek prekoncepcióink és előítéleteink is, de ne szégyelljük: fogalmazzuk meg, mondjuk ki őket, hogy szembenézhessünk velük és megváltoztathatóak legyenek a sommás ítéletek. Meg kell kísérelnünk észrevenni, mi az érték a másikban. A gyerek nem célpont, nem áldozat, nem produktív egység, hanem kommunikációs partner, aki létezik, és ember. Nem kell eljátszanom, hogy valami felkent papja vagyok a tudásnak, és nem várom el, hogy eljátssza: ő csakis azért létezik, hogy ezt a tudást magába szívhassa. Nem hadakozok azzal, hogy én mennyivel többet tudok, mint ő, mert bizonyos dolgokban ő sokkal többet tud nálam. Tisztelem, és ebből vezetem le, hogy ő is tisztelni fog talán engem. Segíteni tudok abban, hogy mintákat és eredményeket mutassak neki. A munka közben alakul ki a cél, aminek lenni kell. Mert dolgozni fogunk, és közben talán párbeszéd alakul ki. Nem irtózom ettől és nem is félek beszélgetni. Ezért vagyunk itt. A párbeszédből viszony, később akár szeretet is lehet, olyan igazi. Én büszke vagyok arra, hogy a legjobb barátaim volt tanítványaim, és arra is, hogy volt tanárom barátja lehetek. Ehhez önazonosnak kell lennem: nem kell tudnom egyetemi szinten előadni, teszem azt, szemiotikáról és esztétikáról, mert nem ez a feladatom. Csak azt tudni alaposan, hogy mit kell átadnom, azt tudni, hogy érdekel, amit erről a gyerekek gondolnak, és azt tudni, hogy mit szeretnék ezzel elérni. Ha célom van, minden adott. És a szabadság a cél elérésének megválasztása. Akinek nincs célja, csak maga a tevékenység, az beleőrül.
Klamm tanár úr is beleőrült. Bevallom, hogy könnyes szemmel néztem az embert, aki azt csinálja, amit én, de már régen elfelejtette, miért van ő ott. Közben diák voltam. Ott ültem én is, az osztálytársam, Mark mellett, és hallgattam, amit róla mondott a tanár úr, aki ellen háborút indítottunk, mi, a 7.A osztály, mert nem engedte Szasát érettségire, és ő öngyilkos lett. És mindent értettem. Klamm tanár urat nem érdekelték a gyerekek, de valójában Goethe sem. Az élete maga lett a háború, csak meglepődött, hogy ezúttal, mivel túllőtt a célon, a gyerekek felvették a kesztyűt. A harc minden elemét kipróbálta: frontális harc, propaganda, árulás, zsarolás... Valójában nem a háború az újdonság, hanem az, hogy ezt fel is vállaltuk. Hihetetlenül felkavaró volt végignézni, ahogy lehámozódik Klammról minden álca, és ott áll maga az ember, aki a vég előtt pontosan tudta, mit kellett volna tennie, és sosem fogjuk tudni, egész pontosan miért nem tette úgy mégsem. Hogy miért vált alkalmatlanná, miért vált emberi ronccsá, miért lett szánalmas hadfiutánzat a tanárból. Már jóval azelőtt, ami Szásával történt. Mert az már a következmény. Következménye ennek a rendszernek, ennek a társadalomnak. A mi következményünk. Ami csak áldozatokat produkál.
Használjuk mindazt, amit Klamm tanár úrtól tanulhatunk. Mert Klamm tanár úr éppen ezzel lett – tudtán és akaratán kívül, ám az őt alakító nagyszerű színész szándékának és elemző, csak szuperlatívuszokkal jellemezhető alakításának megfelelve – valóban Tanár (nagy kezdőbetűvel), megtanít valamire, amit korábban talán nem tudtunk, vagy nem láttunk ennyire élesen. Tisztán és világosan, együtt mondjuk ki: a háború, ha mindkét fél abbahagyja, nem szed több áldozatot. Tegyünk érte! Együtt: diákok és tanárok. Ez a valaha volt legfontosabb tananyag, amit iskoláról és az életről tudni lehet.
Utolsó kommentek