Klamm háborúja

 

Nehéz röviden, áttekinthetően rendszerezni a darabbal kapcsolatban csapongó gondolataim. Ami valószínűleg azt jelenti, hogy hetekkel később is a látottak, hallottak, átéltek hatása alatt vagyok.

 

Az első, ami megfogalmazódott: hogy a tanár is ember, s mint tudjuk, követhet el hibákat. Bár néha kételkedem, hogy ez megengedhető-e egy pedagógusnak, ha valóban felelősséggel viseltetik a gyerekek iránt. Persze mindenki hibázhat, csak vállalja azt, és ha kell, kérjen bocsánatot. És Klamm? Lehet, hogy ő szakmailag nem követett el baklövést, de biztosan oka volt annak, hogy a gyerekek őt tartották felelősnek a történtekért. Nem szakmailag, hanem emberileg vált teljesen alkalmatlanná a pályára, s a darabban szépen követhető volt az összeomlása. De ami igazán megmozgatja az embert ebben a darabban, az a tükör. Óhatatlanul elkezdtem hasonlítgatni a megjelenő karakterekhez először csak kollégáimat, majd önmagam is. Úristen, én is ilyen vagyok? Én is gyilkos vagyok? Hiszen minden tanár gyilkos?! És talán, ha a szó szoros értelmében nem is, de biztosan követünk el akaratunkon kívül is olyan hibákat, amivel „megölünk” egy-egy kis darabot a ránk bízott gyerekekből.

 

Elgondolkodtam, vajon én mit csinálok rosszul. Hogyan kell folytassam a munkám úgy, hogy a lehető legkevesebb kárt okozzam?

 

Még gondolkodom – és reménykedem. Próbálok minél többet beszélgetni a diákokkal, s nem elsősorban a szakmáról. Róluk, rólunk, emberekről. Ez talán segíti a jobb megértést, s ha a kialakult kommunikációban mindenki számára ugyanazt jelenti egy adott szó, talán elkerülhetőek lesznek a félreértések. S így talán nem leszek „sorozatgyilkos”.

 

Ami biztos, hogy a színháznak ez a formája lényegesen közelebb hozza hozzánk a problémákat, nehezebb távolságot tartani a darab és a valóság között. Önkéntelenül is részesévé leszünk a történteknek. Nagyon sok ilyen és ehhez hasonló, a diákokkal közösen átélt élményre lenne szükség. Segítene, hogy könnyebben észrevegyük saját hibáinkat, és ezzel párhuzamosan meglássuk a gyerekekben az értékeket.

 

Biztos vagyok benne, hogy azokban az iskolákban, ahol a tanár és a diák ismeri, elfogadja egymást, sokkal eredményesebb a munka, és például az iskolai agresszió sem kerül elő soha témaként. És a sor folytatható. Nem a száguldó gondolataim fogytak el, hanem a lap telt be!